Matekovics János Zoltán:
TELJESSÉG
A
budapesti állatkertben vidám csapat zsivong. Kisgyerekek futkároznak és
fedezik fel a képekrõl már jól ismert állatokat immár “élõben” is
lelkesen. A szülők veszik a lapot, örömmel vegyülnek a gyerekeik
élményeibe legalább néhány órára.
Teljesen
magátólértetõdõen illeszkedik be ebbe a koradélutáni hangulatba egy
tolószékes pár, akik alig tudják tartani az iramot kis szöszi, a
boldogságtól ragyogó, teljesen egészséges gyermekükkel, aki magafeledten
ugrándozik előttük.
Ez lehetséges? Igen. Nem sajnálkoznak rajtuk? Nem. Teljes életet élnek? Igen.
Egy ismerősöm mesélte: Svédországban jártában-keltében elég tanácstalannak tűnhetett, erre odagurult hozzá egy tolószékes illető, és megkérdezte,
hogy segíthet-e?!
Összecserélődnek szerepek?Lehetséges? Ki kin is segít?
Nagyon
meguntam, hogy mi csak ülünk, saját sebeinket nyalogatva, körülöttünk
változik a világ, mi nem járulunk hozzá, csak tétlenül de -legalább
fontoskodóan - bíráljuk, és tehetetlenül vergõdünk egyik napról a
másikra a tévé előtt. Nem gondolunk át semmit, mit kéne tenni, miért
vagyunk, stb., elkönyveljük, hogy csak úgy magától megoldódnak a dolgok
vagy legalábbis Isten majd megoldja őket, ha akarja. Minket ne
háborgassanak a Diogenész-hordónkban. Jó nekünk így? Saját magunkat
elszigeteljük. Tõlük. Magunktól. A világtól. Pénzadományokkal
elõfizetünk az irgalmasság látszatára.
Egy
székesfehérvári akadályoztatottakat foglalkoztató központ felmérése
szerint „Zavarná –e Önt, ha tudná, hogy a kedvenc cukrászsüteményét egy
értelmileg akadályoztatott készítette el?” A válasz egyértelmű
volt.”Nem” Sót egyesek hozzátették: „Még büszkék is lennénk rá!”
Ennyire toleránsak lennénk? Nem hiszem. Mégis hány
akadályoztatott embertársunknak kell „megsemmisülnie” nap mint nap, a lekicsinylő, sajnálkozó tekintetek kereszttüzében! Sokan nem is tudják
kezelni azt a helyzetet, ha szembetalálkoznak egy másmilyen emberrel.Hogyan kell hozzá viszonyulni. A válasz egyszerű: ugyanolyan embertársunknak kell tekinteni, mint bármelyikünket.
Lássuk
be: a speciális szükségletű embereknek leginkább arra van szükségük,
hogy mi ne gördítsünk szociális és egyéb diszkriminációs akadályokat elébük.
Ne szűkítsük be a természetes életterüket. Adjunk lehetőségeket.Nem
arra kell koncentrálni ami nincs, hanem arra, ami megmaradt.És ezt
tisztelni kell.
Tudjuk elfogadni a másságot. És magunkat leginkább.
(2004)