Teljesség

Matekovics János Zoltán:

TELJESSÉG

       A budapesti állatkertben vidám csapat zsivong. Kisgyerekek futkároznak és fedezik fel a képekrõl már jól ismert állatokat immár “élõben” is lelkesen. A szülők veszik a lapot, örömmel vegyülnek a gyerekeik élményeibe legalább néhány órára.

        Teljesen magátólértetõdõen illeszkedik be ebbe a koradélutáni hangulatba egy tolószékes pár, akik alig tudják tartani az iramot kis szöszi, a boldogságtól ragyogó, teljesen egészséges gyermekükkel, aki magafeledten ugrándozik előttük.

        Ez lehetséges? Igen. Nem sajnálkoznak rajtuk? Nem. Teljes életet élnek?        Igen.

       Egy ismerősöm mesélte: Svédországban jártában-keltében elég tanácstalannak tűnhetett, erre odagurult hozzá egy tolószékes illető, és megkérdezte, hogy segíthet-e?!

        Összecserélődnek szerepek?Lehetséges? Ki kin is segít?

        Nagyon meguntam, hogy mi csak ülünk, saját sebeinket nyalogatva, körülöttünk változik a világ, mi nem járulunk hozzá, csak tétlenül de -legalább fontoskodóan - bíráljuk, és tehetetlenül vergõdünk egyik napról a másikra a tévé előtt. Nem gondolunk át semmit, mit kéne tenni, miért vagyunk, stb., elkönyveljük, hogy csak úgy magától megoldódnak a dolgok vagy legalábbis Isten majd megoldja őket, ha akarja. Minket ne háborgassanak a Diogenész-hordónkban. Jó nekünk így? Saját magunkat elszigeteljük. Tõlük. Magunktól. A világtól. Pénzadományokkal elõfizetünk az irgalmasság látszatára.

Egy székesfehérvári akadályoztatottakat foglalkoztató központ felmérése szerint „Zavarná –e Önt, ha tudná, hogy a kedvenc cukrászsüteményét egy értelmileg akadályoztatott készítette el?” A válasz egyértelmű volt.”Nem” Sót egyesek hozzátették: „Még büszkék is  lennénk rá!”

        Ennyire toleránsak lennénk? Nem hiszem. Mégis  hány akadályoztatott embertársunknak kell „megsemmisülnie” nap mint nap, a lekicsinylő, sajnálkozó tekintetek kereszttüzében! Sokan nem is tudják kezelni azt a helyzetet, ha szembetalálkoznak egy másmilyen emberrel.Hogyan kell hozzá viszonyulni. A válasz egyszerű: ugyanolyan embertársunknak kell tekinteni, mint bármelyikünket.

      Lássuk be: a speciális szükségletű embereknek leginkább arra van szükségük, hogy mi ne gördítsünk szociális és egyéb diszkriminációs akadályokat  elébük. Ne szűkítsük be a természetes életterüket. Adjunk lehetőségeket.Nem arra kell koncentrálni ami nincs, hanem arra, ami megmaradt.És ezt tisztelni kell.

         Tudjuk elfogadni a másságot. És magunkat leginkább.

                                                                                            (2004)